2017. október 13.

Fontspiration #3 | Meghitt őszi betűtípusok


Épp elég idő telt el azóta, hogy betűtípusokról beszéltem itt a blogon, meg egyébként is megengedtem magamnak a szólásszabadságot, azóta pedig csak úgy záporoznak rám az újabb és újabb dolgok. Úgyhogy úgy éreztem, épp itt az ideje, hogy legyen új része ennek a sorozatnak is, nem csak azért, hogy ti is találjatok szép betűtípusokat, amik jól mutatnak, nos, bárhol, hanem, hogy magamnak is összeállítsam a kedvenceimet olyan alkalmakra, amikor épp nem tudom, mit is kéne használni. Most éppen az ősz az alkalom, hiszen nem győzök áradozni róla minden évben már legalább fél évtizede (na, így tűnik igazán öregnek a blog!), hogy mennyire a kedvenc időszakom, főleg a meghittségével és varázslatosságával - ezt szem előtt tartva gyűjtögettem össze ezeket a betűtípusokat a font-gyűjteményemből, amiket egyébként nem csak őszi összejövetelek meghívóin, de akár esküvői meghívókon is el tudnék képzelni.

                                                                                                          ◊

It's been a while since I made a font roundup on the blog, but it was time with me letting myself speak freely on this little space of mine, since then ideas are raining down on me. I felt like this series needs a bit of freshness, not only for you to find new lovely fonts to use, well, basically anywhere, but for myself too, to gather my favorites in one place for safe keeping and for occasions when I'm out of thoughts on what would be the best to use. Being in the fall months is a wonderful excuse to capture the mystery and coziness surrounding the season that I keep talking about for more than half a decade (how to make your blog sound too old!). I can easily imagine any of these fonts on the invitation for a cozy autumn gathering, but they would also make an impeccable addition to any save-the-date too.

2017. október 11.

Wednesday DIY roundup #21


Boldog szerdát! Az újult erőm még mindig kitart, még akkor is, ha ez az új design kb. azt is jelenti, hogy minden régi posztot felül kell vizsgálnom, hogy az új menübe illő legyen (na meg a régi fotóportál, amit használtam már nem támogatja a külső oldalon való használatot, úgyhogy nem kevés bejegyzést kell átnéznem halott illetve automatikusan átméretezett képek után kutatva). Lazításképp pedig felcsapok egy-két kedvenc alkotós blogot, hogy elmerüljek az új dolgokban, és arra gondoltam, olyan rég volt már csináld magad bonanza, hogy épp itt van az ideje egynek, ami remélem tetszeni fog - főleg azoknak, gondolom, akik szeretnek varrogatni, horgolni, gyerekszobát díszítgetni. :) Textilek és fonalak a porondon!

                                                                                                          ◊

Happy Wednesday! My new strength is still talking over me, even though I didn't realize how much additional work this new design means for me, there's a bunch of posts I have to go through so they can fit the blog's new flashy dropdown menu (not to mention that the photo host I used to use no longer supports third party usage, such as my blog, so I basically have to look for my dead and resizes images in aaall the posts). So as a chill out exercise, it's great to look at the creative blogs I follow for their new creations and since I haven't had any DIY bonanza going on for sooo long, it's the time for it! I hope you can find something to create, I have a hunch that it will probably warm the hearts of those who like to sew, crochet or decorate kids' rooms. :) Textiles and yarns, get on the stage!



2017. október 7.

10 best | Cuki jelmezek Halloween-re


Életemben nem öltöztem be Halloween alkalmából. Soha. Viszont minden évben körbenézek Craftgawkeren, Instructables-en meg Pinteresten, hogy mivel hozakodnak elő többnyire amerikai bloggertársaim, és minden évben úgy gondolom, hogy na, most legalább készítek valami összesítőt azoknak, akik velem ellentétben igenis kimozdulnak október 31-én. :) Kétségkívül az egyik legnagyobb jelmezgyárosok a Studio DIY lányai, elképesztő mennyiségű saját készítésű jelmezzel hozakodnak elő minden évben, így ebbe a kis 10 best-be is bekerült egy pár holmijuk, de az egész galériájukat érdemes átnézni azoknak, akiknek elegük van a boszi/zombi/vámpír háromszögből és szeretnének valami cukin extrém, mégis egyszerűen kivitelezhető outfitet Halloween-ra (vagy akár farsangra, ebben az esetben még bőven időben vagyunk! :) ) Ha pedig ez sem volna elég, tavaly összegyűjtöttem egy 100 ötletből álló Pinterest board-ot az ünnep kedvelőinek. :)

Nos, úgy éreztem, hogy gyerekkorunk meghatározó filmje, a Mean Girls, amiben pontosan lefestették mit is jelent a Halloween csajországban, épp megfelelő kezdése a sornak, bár nem az extrém 'csak fehérnemű és állatfülek' verzió - I'm a mouse, duh! (akinek nem rémlene az ominózus jelenet, itt felevenítheti)

Remélem, tetszeni fog a következő 9 ötlet is. :)


1. Hattyú (Björk inpirálta)  A beautiful mess
2. Matrioska baba  The merrythought
3. Éjjel is világító kaktusz  Shrimp Salad Circus
4. Chill Pill  Studio DIY
5. Ananász  Studio DIY


6. Lufibogyós  Kailo Chic
7. Vattacukor  Aww Sam
8. Rágógumi  Studio DIY
9. Virágcserép  The merrythought



2017. október 4.

Mixtape #8 | Light outside


Az utóbbi időben egy kicsit azt éreztem magamon, hogy egy borzasztó nagy présbe vagyok szorítva, ami szépen lassan megpróbál összetörni - nem sikerült eddig, sőt, ahogy szabadulok belőle, úgy tör ki belőlem az elnyomott ötletek egész garmadája, azok a dolgok, amiket már csak azért sem tettem, mert biztos úgysem érdekel senkit, meg egyébként is, nem megy, nem erőltetem, meg hideg is van és kényelmetlen itt ülni, de még a szempilláim is fájnak, hol éri ez meg nekem? Na, ott, hogy mégis ez valami. Mégis valami, amiről azt gondolom, lehet, hogy másnak is örömet okoz, és ha csak egy pillanatra is sikerül örömet okozni, akkor az nekem már több, mint valami, az már a minden. Hogy is gondolhattam, hogy nem érdemes?

Mindenesetre az a sok minden, ami az elmúlt évben történt, főleg az egészségi állapotom romlásából kifolyólag már nem is érdekes - hiszen ami nem öl meg, csak erősebbé tesz, csak hogy egy közhellyel is éljek - és pont ez járt a fejemben, amikor úgy döntöttem, hogy igazán összeállíthatnék egy lejátszási listát ennek szellemében. :)

Light outside | motivational, upbeat | youtube
1. Absofacto - Light outside
2. Linkin Park - Sharp Edges
3. Cage the elephant - Ain't no rest for the wicked
4. OneRepublic - I lived
5. Imagine Dragons - Thunder
6. Black Rebel Motorcycle Club - Beat the Devil's tattoo
7. Imagine Dragons - Believer
8. Woodkid - Run boy run



2017. október 2.

Lysitime | Utak és változások




A változás jó. A változás kell. Csak dönts. - Ezek a gondolatok járnak a fejemben, amikor a blogomról elmélkedem. Hatodik éve írom és harmadik éve vagyok elakadva vele, egyszerűen azért, mert amit hat éve még motiválónak tartottam, mára már nem elég erőteljes ahhoz, hogy rávegyen az írásra.

Már a blog témája is ennek megfelelően változott az évek során: útkeresés. Így neveztem el annak idején. És még mindig nem tudom merre tartok. Már egy jó ideje eltévedtem. Keresem az utam, néha rátalálok egy-egy útszakaszra, végül azon is addig tántorgok részegesen, míg a nagy pusztaságban találom magam - megint. Egyértelmű tervem volt a bloggal, amikor kezdtem - csak inspirálni akarok, szeretnék megosztani és együtt örülni, hogy a fajunk, amire mi a 'legfejlettebb' jelzőt használjuk mennyire kreatív, milyen sok mindent alkot, ad hozzá az örökségünkhöz. Egykor azt hittem, én is hasonló lehetek egyszer.

Az igazság az, hogy amikor arra vágytam, hogy alkotóvá váljak, akkor voltam igazán az alkotó. Soha nem fotóztam és blogoltam annyira aktívan, mint amikor ez az egy cél lebegett a szemem előtt: mégis úgy éreztem, hogy semmi újat nem tudok mutatni.
Megváltoztam, a kezdeti bátorságom elfogyott, talán azon a ponton, amikor elkezdtem azzal foglalkozni, hogy nem fejlődök eleget ahhoz képest, mint amennyire szeretnék, vagy azon a ponton, amikor végre elkezdtem teljes mértékben magamat adni és megvádoltak, hogy nem olyan, mint régen volt.

Mindig ugyanaz a kör, mindig ugyanazok a hibák, legyen az fotózás, blogolás, kézírás, festés, vagy illusztráció. Mindig ugyanaz a kör. Lelkesedés, tanulás, soha véget nem érő alkotás, kételyek... üresség.

Öregnek érzem magam, minden érzés és gondolat ami kavarog bennem, minden, amit én semminek vélek, olyan soknak tűnik, hogy egész életekre elég volna, mégsem tudom megosztani a saját internetes sarkomban. Átadni pedig egyre nehezebb. Az én kis kertem, a blogom, megint növényektől mentes, és most nem azért, mert nem tudom, hogyan ültessem be. Nehéz, mert nem merem megkapálni a szomszéd földet is, hogy azt is bevethessem a saját virágaimmal, akkor sem, ha tudom, hogy ott éppen nem lakik senki és a saját virágaim is legalább olyan értékeseknek kéne lenniük, mint mások veteményese. Nem tudom, hogy elég jó, szép vagy érdekes lenne-e a saját ültetvényem, nem tudom, hogy kíváncsi lenne-e rá bárki is.

Mindensetre ősz van, itt vagyok, jól vagyok, írni akarok és arról akarok írni, ami éppen a fejemben van, úgy, ahogy szeretném, sallangtól mentesen, egyszerűen, csak úgy. Azt akarom, hogy ne féljek a változástól, attól, hogy változtatok mindig azon, hogy mi tetszik. Ilyen vagyok, kicsit talán szeszélyes, kicsit talán kiszámíthatatlan és rendszertelen, de ez akkor is az én kertem, ha nem kicentizett sorokkal van beültetve, hanem csak minden nő, ahogy szeretne. Az ilyen kertekben is lehet utacskákat találni, az ilyen kertecskékben is körbe lehet nézni és elveszni.

Erre szeretnék haladni most. Szeretném tudni, működik-e így.


2017. szeptember 28.

[Overshare II.] Igen: Megint túltolták, Béláim!



Mielőtt még utatokra engedlek titeket, hadd jegyezzem meg, hogy ha úgy érzitek, hogy változik a véleményem az egész esetről a poszt során, az azért van, mert valahogy sikerül úgy látni a dolgokat, hogy másnapra minden szebb, és mégse olyan szörnyű, ami történt. Így, tiszta fejjel, vidáman, a hazamenetellel a fejemben kezdtem neki ennek a bejegyzésnek ma reggel fél 5-kor, ami 7-től gyors derékba törés után egyenesen elvezetett odáig, hogy többízben bemutathattam, hogy lám vannak csodák: az anémiás is be tud mutatni drámai mérges járást. Nem is húzom tovább, így is rettentő hosszan írok megint, fogadjátok szeretettel a kórházi történetek második részét. :) (Valamint, mellékelem a kórházi élményeket, amiket még friss ropogósan firkáltam, mert úgy döntöttem, hogy pont jó lenne egy kis levezetőnek, ha összekötöm némi alkotással :) )

Itt ülök korán reggel a kórházi ágyamon, és azon tépelődöm, hogy mégis hogy a csudába kezdjek neki ennek a bejegyzésnek, amit mindenképpen meg kell írnom, de... nehéz, mit mondani, ma reggel. Egyrészt, mert a legutóbbi túlontúl személyes bejegyzésem után megint ráébresztettetek, hogy milyen támogató és fantasztikus emberek vagytok és az ilyesmitől mindig úgy érzem, hogy 'te jó ég, nem is érdemlem meg, hogy ilyen emberek olvassák, amiket irkálgatok'. Másrészt pedig, mert nem szeretném elkiabálni a dolgokat, deee... szóval úgy néz ki, hogy ma hazaengednek. 

Sok minden történt az elmúlt pár napban, miután rányomtam arra a megosztás gombra

ami után ti felháborodtatok, szomorúak voltatok, segítséget ajánlottatok és ezekért mind végtelenül hálás vagyok. Másra nem tudok gondolni köszönetképp, mint elmondani, hogy milyen irányt vett a történetem. Mert, haladok előre, bizony!
Szombaton hagytam abba ezt a nem túl pozitív, túlontúl kényelmetlenséget szító történetet, azzal, hogy csak ülök, és vérzek, de legalább még mindig mosolygok.

Ma csütörtök hajnal van, amikor ezt írom, és még mindig vérzek, és még mindig mosolygok, mert ez a vérzés már nem is olyan, mint előtte: ez már a műtét utóhatása, és ha hiszitek, ha nem, most nem látom vészesnek erről a pontról a helyzetet. Bezzeg a hét elején...

Nos, hétfőn a háziorvos megkapta a zárójelentésemet.

Emlékeztek, amin az orvosi csoda élő bizonyítékaként kijelentették: meggyógyultam. Legnagyobb meglepetésemre (és örömömre, így utólag), rögtön elkezdett nekem orvost keresni, hogy ha mást nem, legalább vért kaphassak. Hétfő, vagy maximum kedd, kórház újra, de most nem nőgyógyászat, hanem haematológia. Szerencsémre/szerencsétlenségemre azonban a haematológia teljesen tele, a nőgyógyászat viszont tárt karokkal váró állapotban volt hétfőre. Nem, nem, nem, nem. Csak ez járt a fejemben. Semmi nőgyógyászat, én nem akarok ugyanazon végigmenni megint! Pedig nem is nagyon volt választásom, mint kiderült. Anyukám barátnője volt épp az ügyeletes nővér, felvett, 

ne aggódj, minden jó lesz, Luca, ha minden rendben, már szerdán hazamehetsz. 

Nos, legalább nem idegen mellé kerültem, mert a csütörtöki szobatársam, akivel hirtelen barátságot kötöttünk, amit kórházi együtt morgolódásunk alapozott meg, annak ellenére, hogy már vígan otthon kellett volna lekvárt főznie (ha ezt most olvasod, ne aggódj, tudom, hogy valószínűleg nem ezt tetted, de a lelki szemeim előtt a lekvárfőző emberek mind erősek és egészségesek! :) ), még mindig ott volt. Tőlem vettek vért, újra vérvizsgálathoz, hogy másnap akár a transzfúzió is megtörténhessen. Teljes pánikban aludtam el. 

Ennek sose lesz vége. És nőgyógyászat, megint! Jaj, ne már.

Lehet, hogy ezért, meg a szédelgésem miatt már azt álmodtam, hogy valaki lelökött az ágyról és fel is ébredtem, de nem tudtam moccanni sem - talán ezt hívják lidércnek? Vagy egy formájának? Nem tudom, de utána már nem is bírtam aludni.



Reggeli vizit alkalmával az orvosok megállapították, hogy jé, megint itt van, még mindig kövér és nem gyógyult meg mégsem, és úgy mellékesen megjegyezték, hogy nem is az ő feladatuk, hogy meggyógyítsanak, hiszen ez endokrinológiai eset, tehát belgyógyászat, meg egyébként is, haematológiára lettem beutalva, nem ide. A következő három napra kiadták a 'ne egyen, ne igyon' utasítást, nem mintha kívántam volna bármelyiket is (már jó ideje nem kívánok enni-inni így sem), de lehet, hogy lefogyok, na. Utána pedig jött a horror, az igazi rémálmom, amit én el sem tudtam volna képzelni, hogy megtörténhet bármilyen univerzumban. 

Szóval, valahogy, valamilyen felsőbb erő vonzására a vizsgáló felé kellett gravitálódnom a vizit után, 

csak erre tudok gondolni, mert a nővérke ideges lábdobogtatás közepette kezdett sürgetni, hogy na, mi lesz, menjek már, meg egyébként is, mi az, hogy ájuldozom, itt nem szabad ájuldozni, kérem szépen. 

Az, hogy a vizsgálóba egyáltalán befértem, valójában valamiféle csoda lehetett, mert már 8 ember várt ott, néhányan épp a reggelijüket fogyasztva, üldögélve, vidám társalgásba feledkezve. Szerencsére, hagytak nekem is helyet a kis reggeli összejövetelen, mondhatni, én voltam a sztárvendég, épp a vizsgáló asztalon, ahol 'nagyra tát, drága' felkiáltással cirkuszi mutatványosként szolgáltattam a néznivalót a reggeli mellé. 


Kifejezetten obes. PCOS. Hyperplasia. 

Ezeket hallottam kétségbeesésem és szégyenem közepette. Semmi új, megint. Transzfúzió, meglátjuk, hogy egyáltalán műthető-e utána, műtét. Na, csak nem ez volt a beutalómon előző héten? Szálljon le a vizsgálóról, hát szétesik a vizsgáló alatta, öltözzön, de ne üljön le, az nem bírja el magát, drága. Ezeket pedig a vizsgálat végén a fülzúgás és ájulás közötti szakaszban, de a 8 emberből senkinek nem jutott eszébe, hogy hopp, talán nem kéne hagyni, hogy tényleg összeessen. a korábban lábrángós nővérke visszakísért a helyemre, én pedig végre azt csinálhattam, amit a nagy viccelődések és mosolygások közepette valóban szerettem volna. Sírtam. Sokat. 

Az egy gondolat, ami megnyugtatott, és rávezetett, hogy a sírás és elkeseredés nem a legjobb út, az 'csak' az volt, hogy egyszerűen nem kezdhetek neki se a transzfúziónak, se pedig a küretnek úgy, hogy azt hiszem, nincs már kiút. Tegyék túl magukat az orvosok azon, hogy kövér vagyok, ffs! Majd leszek megint nem ilyen kövér, volt már így. :) 

Megkaptam a branült, amit csak sikerült úgy behelyezni, hogy jelenleg sem tudom normálisan mozgatni a kezem, annyira fáj a helye. (apukám erre mondaná, hogy 'rossz munkát végezni épp addig tart, mint jó munkát, csak éppen kétszer addig tart, ha ki kell javítani'). Már egy ideje nem volt branülöm, de amikor volt, akkor sem éreztem és nem dagadt be a kezem tőle - így, úgy érzem, jogosan nevezem 'nem túl sikeresnek' a nővér próbálkozását.

Egyébként, a vérrel kapcsolatban 

- nem is kell talán mondanom, hogy mennyire ideges voltam miatta... Órákig feküdni egy helyben, hozzákötve valamihez, ha ez nem vált ki nálam pánikot, akkor semmi. Meg is lepődött topogós nővérke, hogy 160-as vérnyomással kezdjük, de miután lement az első adag, már 145, második 130 és a végére visszaállt a rend 120-asra, aminek talán pont fordítva kéne történnie, alacsonyabbtól a magasabb felé, de így van ez, ha az ember 'ideges típus'. :) Furcsa gondolataim támadtak a fejemben, miközben rá voltam kötve a vérre, és nem azok, amiktől mások tartottak, hogy 'úristen, valami más ember vére lesz bennem' meg, hogy 'mi van, ha valamit elkapok tőle', inkább olyanok, hogy 'talán van valami a vérében, amitől kevésbé leszek ideges', vagy 'milyen lenne, ha esetleg valami király emlékem lenne ettől az embertől', ami tudom, hogy sületlenség, de én mégis érdekesnek találtam. :)

- most vettem egy kis szünetet az írásban, mert már azt hittem, tényleg hazamehetek, de, szerencsére, annyi minden nem változott meg fél hét alatt, hogy minden úgy működjön, mint ahogy kéne, de legalább most már van erőm asztalt borítani is, de erről majd később -

Estére megint találkozhattam egy újabb orvossal, aki éjszakás volt - valamiért ennek az új, szép nagy pocakos úriembernek is kényszere volt megállapítani, hogy kövér vagyok és hirtelen nagyon elkezdtem sajnálni az orvosokat, hogy nekik foglalkozniuk kell velem, a kövér beteggel, pedig mennyivel esztétikusabb lennék, ha nem szedtem volna fel olyan 40 kiló körül. (bár akkor valószínűleg a psoriasis zavarná őket legjobban és azért sajnálnám a doktorokat, hogy rossz bőrű beteget kaptak). Igyon egy kicsit azért, ma már nem lesz semmi. Ittam is egy kicsit, belefeledkeztem a könyvembe, egészen addig, amíg le nem kapcsolták a villanyt 9-kor, hogy na, most már tessék aludni.



Hű, de lassan jön a vére, szorítson!

- pontosan ezekre a szavakra ébredtem fel, meg arra, hogy egy tű lóg belőlem 5-kor. Na, nem baj, minél előbb megállapítják, hogy hogy sikerült a transzfúzió, annál jobb, annál hamarabb mehetek a műtőbe, és szerda van, mehetek is haza! Reggeli rutin meg is volt fél hatra, már csak a várakozás maradt. Ne egyen, ne igyon. Igen, mára már tudom, hogy nem szabad nekem egyiket sem. 7 óra. Vizit. Na, akkor tessék vizeletmintát adni. HOGY MIT?? 2 órával azután, hogy felébredtem, úgy, hogy napok óta ittam összesen fél litert? Ugye most VICCEL?! Persze, megint csak az arcomra fagyott mosoly maradt, mert megmondani ezek közül bármit, nem is mernék - egyébként ez hogy van, hogy egyébként olyan egyszerűen elmondom mit gondolok róluk itt, de amikor előttük próbálok mosolyogva megjegyezni valamit, már a mondatot sem hagyják befejezni. Mondatot... nyitom a számat és már torkollnak is le. Mindesetre itt kaptam a második nagyobb pánikrohamomat kórházi maradásom alatt: hogy fogok én most itt produkálni, nekem nem kell és, te jó ég, mégis hogyan? Kimegyek a nővérpultkoz, branülös elküld, hogy most meg mit pánikol, akkor majd lesz valami, vagy nem.


Úgyhogy visszamentem izgulni a szobába a könyvemmel

mert bármelyik pillanatban mehetek a műtőbe. Közben érkezett egy látogatóm, anya volt tanítványa, én még ilyen pozitív lényt nem láttam élőben, aki fel is hívta afigyelmemet, hogy akár koncentrálhatnék a jó dolgokra is, amik a kórházban történnek. Össze is írtam a listát:

Mi a jó ebben a kórházban?
- jó a kilátás
- az ágy viszonylag kényelmes
- sok fa van, amit lehet az ablakból lesni
- közel van az otthonunkhoz
- lehet kócosan mászkálni és senkit nem zavar

Megdöbbentem rajta egy kicsit, hogy ő nem gondolja, hogy pozitívan látom a helyzetemet, pedig szerintem mindent elkövettem, hogy a lehető legrózsásabban nézzek ki a fejemből, próbáljam betudni valamiféle kisebbségi orvosi komplexusnak, hogy folyamatosan megszégyenítenek akár szóban, akár viselkedésbelileg. Mindenesetre anya tanítványa olyan volt, mint egy kis napsugár. Hmm, akár így is hívhatnám ebben a bejegyzésben. Ezúton is köszönöm! :)

Egyszercsak megjelent várakozásom és idegességem tárgya

az altatóorvos, hogy akkor most megyünk műtétre. Két másik beteggel. Jöjjön, üljön sorba itt ezen a folyosón, ahol nincs semmi, nem tud kimenni. Újabb rémes tapasztvlat valakinek, akinek van egy kis problémája a 'ne mozduljon innen' paranccsal. Mire kb. 20 perc múlva hívtak a műtőbe, úgy recegtem, mint a nyárfalevél, az altatóorvoson láttam is, hogyőis egy kicsit megijedt, hogy milyen magas lett 'hirtelen' a vérnyomásom. Szerencsére az orvos megjegyzését már csak messziről hallottam arról, hogy frissen, fitten, utána a zsibbadás, és következő pillanatban már vígan véreztem össze a kórházi ágyamat, mert a zöld valamit csak a térdemhez sikerült helyezni.

Bár időben kikerültem a műtőből, nem mehettem haza, egyszerűen mert annyira nem sikerült feltuningolni a vérképemet, hogy ne kellett volnamég egy éjszaka. Itt már minden csodás volt. Napsugár is visszatért, anyától kapott munícióval, vízzel és két darab croissant-nal, beszélgettünk, sokat, amíg mennie kellett. Leküzdöttem estére az egyik croissant-t, nem is vagyok biztos benne, hogy jól esett, de legalább 3 nap után valamit ettem is. Branülből addigra már annyira sok volt és annyira fájt a kezem, hogy megkértem a nővért, szedje ki, mert nem bírom, meg különben is, szép piros csík jelzi már a bőrömön, hogy meddig tart az a műanyag cső a vénámban. Esti vizit alkalmával, első alkalommal volt részem abban, hogy senki nem jegyezte meg hogy kövér vagyok/biztos sokat eszem/nem ment orvoshoz 7 hónapig, ezért rettentő hálás voltam az épp ügyeletes orvosnak.

Csak pozitívan, mantrázom magamnak

talán ezért is keltem ma ilyen vidáman. Utolsó nap reggel, vagyis ma, amikor ezt írom, már tényleg abba a hitbe kerültem, hogy jaj, ez nem is olyan rossz, mindjárt megyek haza, fél 8-kor zárójelentés, és otthon be is nyomok egy jó kávét, amire már hetek óta nem volt lehetőségem. Nem bírtam fél 5-nél tovább aludni, ezért úgy gondoltam, hogy amíg friss az élmény, akár le is írhatnám, hogy tudassam veletek, hogy körülbelül minden rendben van. Fél 7-kor elpakoltam mindent, már csak a könyv volt velem, vártam a vizitet.

És ott, a viziten kezdődött a vérnyomásom újabb tesztje.

Bejön az orvos 4 másik emberrel, én fülig érő szájjal ülök, várom, hogy megkérdezze, hogy nos, hogy érzi magát. Nem kérdezte meg, csak a lázlapot nézte. Felnéz. Megpróbálom felidézni a beszélgetést a lehető legnagyobb pontossággal, de ahogy forrt az agyvizem, úgy torzultak már a szavak is, amik a doktortól érkeztek.

- Nem tudom mit gondolt, hogy 7 hónap után, kivérezve ide mert jönni.
- Doktor úr, 4 orvosn....
- Nem érdekelnek a kifogások, nézzen magára, hogy néz ki? Ilyen súllyal örüljön, hogy egyáltalán foglalkoztunk önnel, aztán csodálkozik, hogy rendszertelenül vérzik.
- Igen, de tudja...
- És mik ezek a cukros lópikulák ott a szekrényen? * itt rápillant a második croissant-ra, a frissen facsart narancslére és a citromos ásványvízre a szekrényemen * Ne mondja már nekem, hogy nem eszik!
- Pedig, nagyon nem kívánok enni.
- Na, akkor a kérdés, ami mindent felülír - akar-e szülni valaha?
* én pedig csak arra tudok gondolni, hogy ebbe a világba gyereket szülni az én 'hibás' működésemmel... szegény gyerek *
- Nem tudom.
- Na, mert akkor mehet endokrinológushoz kivizsgálásra, ki tudja mi baja van, meg mellé egy olyan diéta, ami majd nemet mond a zabálására. Sokszor fog nemet hallani, csak nem, nem, nem. Menjen, keressen magának endokrinológust, szedjen fogamzásgátlót.
- De a doktor, aki beutalt, ő endokrinológus, nem? (igen, az egyébként, nincs kórházi háttere, nagy nem tetszésnek örvend itt)
- Hát, nem mondanám. Mindenesetre abba kell hagyni a féktelen evést. Szedjen vasat. Viszlát.


Nem baj, többet ide nem jövök. Csak pozitívan. Nagyon pozitívan, pedig itt már a sírás kerülgetett. Összepakoltam a maradék holmimat és vártam a zárójelentést, hogy mehetek haza. Már gyanús volt, hogy branülös nővér vidáman felém dobta a reggelit, a 3 szelet párizsit margarinnal. Közben anya kint vár, próbál dolgozni, már amennyit telefonon el tud intézni, zárójelentés nem készül. Új betegeket beköltöznek, új betegek élvezik az információhiányt és általános szidalmazást, orvosok és nővérek kávézgatnak, beszűrődik a vidám beszélgetés, én pedig erre ki is mentem, hátha épp lemaradok valamiről a nagy szobrozásban. Lehet, hogy megint buli van az osztályon, én meg csak ülök a csomagommal! Senki a láthatáron, el vannak bújva az üvegfal mögé. Tehát, még mindig nem készül a zárójelentés.

Na, nem gond, megnézem, mennyit tudok állni.

Épp eleget, hogy el tudtam olvasni beteg jogairól szóló törvény kifüggesztett példányát, ami egyébként itt is megtalálható, ha valakit érdekel, közben el is kezdtem gondolkodni, hogy ezek közül a jogok közül melyiket tudtam gyakorolni, mert úgy érzem van egy pár, amit simán csak elfelejtettek. No, tanulmányozás után gondoltam akkor ideje kitölteni a betegelégedettségi kérdőívet, amit sajnos nem találtam egyet sem, és nem is állt rendelkezésre. Ezen a ponton volt az, hogy bemutathattam, hogy mégis, milyen amikor visszatér a tűz, milyen szerencse, hogy már nem ájuldozom annyit. Átrobogok az adminisztrációra. 'Nem adom vissza az előző leleteket'-hölgy az előző heti kórházas akcióból kitessékel, hogy a doktor úrnak nem volt ideje még megírni a zárójelentést. Itt teljesen elhomályosodott minden. Ki akartam szabadulni végre, nem is tudom, hogy mit csináltam 1 órán keresztül, csak fel-alá járkáltam, miközben kedélyes beszélgetéseket hallgattam, majd bejelentették, hogy akkor épp ideje elkezdeni műtögetni. Zárójelentés nuku. Napsugár megjelent a pozitívumával, van ez így jelszóval, de valahogy itt már engem ugyan nem lehetett visszafordítani a helyes útra. Nem csak én, de anya, a kísérőm is úgy döntött, hogy ideje elindulni.

Hirtelen azt hittem a branülös nővér viccet kerekít

amikor valamiféle rejtett erőnél fogva úgy gondolta, hogy rendben van azt mondani anyának, aki már órákat vesztett addigra a saját tennivalóiból, hogy a doktor úrnak ez a munkahelye és dolgozik. Tehát kiderült: tényleg félisten a doktor úr. Nos, érdekes módon, 2 évvel ezelőtt, amikor borítékot kapott, a munkája tényleg a kávézás és csevej elé került, idén ez elmaradt, nem is érezte úgy, hogy jogom van távozni borítékolás nélkül. Pedig eljöttem. Nem tudom még, mi került a zárójelentésemre, valószínűleg hasonlóan humoros szösszenet, mint az előzőre, mert nem vártuk meg, vissza kell menni érte, ahogy azt 'Nem adom vissza az előző leleteket'-hölgy elmagyarázta. Nos, akkor kacagunk, majd igazán! Mindesetre, túltolták, orvosaim, Béláim, az ingerküszöbön rég túl, csak lenne már valaki aki ténylegesen is elmondja Önöknek, Béláim! (Bélákat nem ismerőknek ajánlom a Legényanya c. filmet :) )

Jó vége van a történetnek most, itthon vagyok, végre kórházi kosztól mentesen és jelenleg jól, az anemiát leszámítva, az első akadályt leküzdve. Imádlak titeket, hogy ennyien gondoltatok rám ebben a számomra nehéz időben.